Kamaszokal másképp

A hétvégén volt egy rendezvény, ahol nyaranta együtt táborozó sérült fiatalok találkoznak a nyári élmények után. Egy családi kapcsolat révén ezen a napon többedszerre veszünk mi is részt.

A nyári táborozás után, ez a várva várt alkalom, amikor a barátok elöször találkoznak és beszélgetnek, buliznak egy jót. Talán az egyetlen általam ismert hely, ahol ennyire kézzelfoghatóan nem számít a különbség. Sem a kor, sem a kinézet, sem az, hogy az esti bulin saját erőből, vagy csak segítséggel tud-e valaki táncolni.

Ezt a napot általában a mély döbbenet, a könnyes szem, meg nem ritkán a hangos röhögés kíséretében töltjük. Mert ezek a fiatalok annyira gátlástalanul merik jól érezni magukat, ahogyan mi talán sohasem. Bárkit megölelnek ha szimpatikus, legyen az ismerős, vagy idegen. Bárkit felkérnek táncolni, mindegy az, hogy fiatal, vagy nem annyira, szép-e, vagy nem annyira, tud-e járni, vagy kerekesszékben ül. Vagy ha éppen tud járni, nem biztos, hogy tud beszélni, vagy érti amit mondanak neki, vagy látja aki beszél hozzá.

Pörögtek a kerekesszékek, ment a tánc, hangosan szólt a retro zene (élő!) és hatalmas volt a hangulat már 6 órakor, amikor egy átlagos buliba még csak meg sem érkezik az ember jóformán. Mindenkinek fülig ért a szája egész este. Azt hiszem ez volt a legszembetűnőbb. Annyira örülnek egymásnak, hogy szerintem napokig pihenik az adrenalin löketet utána.

És ez ment egészen 8 óráig, nem hajnalig, de kifulladásig. Mégis, a legnagyobb döbbenetet számomra az ott lévő egészséges kamaszok nyújtották. Csinos, trendi, menő kamaszok, akiket ha máshol látok, nem találom ki, hogy ők egyébként -szabadidejükben - sérülteket segítők. Nem rí le róluk, hogy ők másképp gondolkodnak, nem öltözködnek furán és nem is viselkednek másként, mint egy csapat tini a plázában. Az elsők között voltak, akik táncolni vitték sérült társaikat. Akik végig velük voltak, megölelték őket, beszélgettek velük, szó szerint buliztak velük. Láthatóan jól érezték magukat.

Én egyik döbbenetből a másikba estem egész este és csodálattal néztem őket. Ezek a mai fiatalok... azon gondolkodtam mitől függ vajon, hogy szívesen teszik mindezt. Nem voltak ott a szüleik, nem láthattam, hogy ebben nőttek-e fel, mert ők is ott sündörögnek, vagy maguktól lettek-e az átlagnál jóval szociálisabbak. De azt biztos, hogy ez nem egy szerep amit eljátszanak, hanem valami ami ösztönösen belülrő fakad náluk.

Valami amit otthonról hozhattak és ettől vált magától értetődővé. Hogy segítenek, mert ez így természetes.


Vissza a főoldalra