Nem tudom ti hogy vagytok vele, de be kell valljam nekem (és az idegeimnek) nagyon jól jött, hogy visszatért egy kicsit a normál kerékvágás és a gyerekek elmentek suliba itthonról.

Az, amiről a múltkor írtam (a korábbi cikkben), hogy csak utólag jövünk rá min mentünk keresztül, most a saját bőrünkön érezhetjük.

Mintha most csapódna le az a sok-sok fárasztó óra, amit kötelességtudatból, szeretetből magától értedődően megtettünk értük és magunkért. Értük azért, hogy minden időben és rendben ott legyen a kezük (szájuk, stb.) ügyében, magunk miatt pedig, hogy jó anyának, apának érezzük magunkat.
Igazából mindegy, hogy kicsi, vagy nagy gyerekről beszélünk (plusz egy férj és egy kutya), már maga a felállás, hogy sokan, sokat voltunk egy helyen nagyjából bezárva, így utólag tényleg sok volt.
(Gombócból is...emlékszem gyerekkoromban nem értettem ezt a szólást. Annyira imádtam a szilvás gombócot, nem tudtam elképzelni, hogy abból túl sokat lehet enni. Most már értem. És nem a gombóc miatt. )

De megcsináltuk. És jól csináltuk.

A lehető legjobban, ahogy ott és akkor tőlünk tellett. És ez a lényeg.
A gyerekeink nem sérültek. Még a végén sem várták, hogy elmehessenek itthonról végre, vagyis annyira nem lehettünk rosszak velük.
A házastársunk jó esetben nem költözött el, sőt azóta is hazajár és még beszélget is velünk.
A kutya is csóválja a farkát mikor meglát. Szóval azért valamit mégis csak jól csinálunk.

De most akkor is nagyon jólesik a nyugi. Ha csak pár óra is.

Már van olyan, hogy a gondolatoknak nem csak eleje, hanem vége is van.

Hogy amikor megkívánunk egy meleg teát, azt nem délután jéghidegen hörpintjük fel húzóra és rohanunk tovább. Hogy nem nyomjuk ki a telefont ha valaki felhív, hogy majd este visszahívjuk, de persze este nem hívjuk, mert akkor már vagy újabb pörgés van, hogy mindenki ágyban legyen, vagy bénultan ülünk és merengünk öntudatlan állapotban a lakás valamelyik sarkában, lehetőleg ott ahol kevesebben látnak, hogy megszólíthassanak.

Pedig van munka és van házimunka és hazajár a család is délután. Elég csak egy pici nyugi, egy pici egyedüllét, vagy mással lét ahhoz, hogy visszanyerjük önmagunkat. Hogy azok legyünk megint akik voltunk. Akinek van kedve beszélgetni és meghallgatni. Meghallani a madarak csiripelését.  Vagy meginni egy kávét a teraszon. Vagy felhívni valakit. Vagy kedvesebben szólni a kollegákhoz. Vagy a kutyához.

És nem tudom ti hogy vagytok vele, de újra előkerültek azok a napirendi pontok, amik bár eddig talán várhattak, de örökké nem várhatnak.

Azok az elintézendő, vagy inkább átgondolandó feladatok az életünkben, amikhez tudtuk, hogy nagyobb lélegzetvételnyi idő kell és nem elég rá napi néhány egyedül töltött perc, hogy megvizsgáljuk hogyan tovább. Azokra a témákra gondolok, amik leginkább magunkról szólnak. A saját megvívandó csatáinkról ott legbelül. Ezeket olyan szépen el tudjuk kendőzni a mindennapok robotjában, mintha nem is lennének. Sőt, talán el is hisszük, hogy nincsenek és reménykedünk, hogy nem ütik fel újra a fejüket a tudatunkban.

Szóval most, hogy egy picit talán újra több időnk van a saját gondolatainkat meghallani, ráébredhetünk, hogy „de hát én is itt vagyok!” Nem csak mint anya és feleség és testvér és gyerek, hanem ÉN.

A saját gondolataimmal, az érzéseimmel és elakadásaimmal, amik csak az enyémek. Amelyekkel nem mindig tudok mit kezdeni. Pedig szeretnék. A-ból, B-be eljutni, megoldani őket. Kevesebb teherrel élni. Felszabadultan, önbizalommal és  szeretettel teli.

Mindegyikünk ezt szeretné, nem igaz? És lehet is. Ezek nem nagy szavak meg elcsépelt gondolatok, amiknek a mi világunkban nincs helye. A mi világunkat saját magunk teremtjük meg. Csak rajtunk múlik hogyan élünk. Ott belül, ahova senki nem lát, hisz minden onnan fakad.

Ha úgy érzed egyetértesz velem és szerinted is Te magad vagy a legfontosabb ahhoz, hogy pozitív változások történjenek az életedben, és ha van olyan téma amivel nem jutsz előrébb, pedig sokat gondolkozol és vívódsz rajta, gondolj arra, hogy sosem vagy egyedül. Sokkal egyszerűbb segítséget kérni és megoldásra jutni, mint évekig vívódni még, eredmény nélkül.

A coaching egy remek eszköz arra, hogy eljussunk A-ból, B-be, sőt Z-be.

Szólj ha kipróbálnád!

Vissza a főoldalra